Na ezt megkaptam!

2006 november 11. | Szerző: juti |

 Köszi ezt az eddigi 3 kommentárt Nektek. Hát őszintén szólva nagyon nem érzem így jól magam, mert magányos vagyok, és eddig még sosem voltam az. Nagyon rossz érzés egyedül. De hogy legyenek barátaim? Álljak ki az utcára, hogy “barátokat keresek?”. Komolyan nem tudom, mit kellene tennem. Rituske, elég kemények voltak a szavaid, de nem baj, ez sokszor nem árt (különben is fő az őszinteség!). Ezzel együtt, nem, nem érzem így jól magam… és tudom, milyen az, amikor jól érzi magát az ember, sőt mi több, BOLDOG. Mert nem is olyan régen még átéltem ezt az érzést is… Akkor aztán van mindenre energiám, és akkor le tudtam “szarni” az apróbb nehézségeket. De így, sokszor annyira fásultnak érzem magam, hogy komolyan a legalapvetőbb dolgok is komoly nehézséget okoznak, mint pl. hogy egyek valamit vagy megfürödjek! Ez lehet viccesen hangzik, de nem az. Anyukám szerint nem ártana orvoshoz mennem. Igen, de az csak gyógyszert ír fel (tudom, mert egyszer voltam már), és a problémáimat nem tudja megoldani helyettem. A gond az, hogy vannak olyan dolgok, amiket én sem tudok, mert tehetetlen vagyok velük szemben. Nem igaz, hogy az ember maga irányítja az életét, pontosabban csak bizonyos határig igaz.

Livka, köszi a kedves, biztató szavaidat! Remélem, a próféta szólt belőled (mármint, hogy a rossz után csak jó jöhet)!

Hosszúpuska, hát ez az, ami egyelőre nem megy! Mármint, elengedni, amit el kellene, beletörődni azokba a dolgokba, amit nem tudok megváltoztatni… nem tudom tudatosan jól érezni magam!!! Muszájnak azt nevezem, hogy élni kell, és muszáj pl. reggel felkelni, felöltözni, dolgozni meg ilyesmi.

Köszi, hogy írtatok. Írjatok még, jólesik. Nagyon egyedül vagyok, és magányos is (a kettő nem feltétlenül ugyanaz, nálam most egybeesik).

Amúgy ma semmi különös nem történt. Sajnos úgy tűnik, mindenkit elvesztek magam körül szépen lassan, és ez a gondolat félelemmel tölt el. Hogy lehet azt megszokni, hogy az, ahogyan kb. 10 éve folyt az életem (kamaszkorom óta), az gyökeresen és teljességgel megváltozott minden tekintetben? És nem jó irányba. Melyben persze én is hibás vagyok, de ez a tudat nem vigasztal, és az életben visszalépni nem lehet…

Sokszor tényleg félek, hogy elvesztem a józan eszem, szóval hogy egyszerűen bedilizek, és bezárnak a zárt osztályra! Egész nap egyedül vagyok. Nincs egy ember akihez szólhatnék. Mintha az életet a pálya széléről nézném, vagy hogy fogalmazzam. Látom, hogy szép az élet, de én mintha nem lennék benne. Nem tudom, érti-e ezt valaki… Nem tudok, és nem merek tervezni. Egyébként hatalmas szükségem lenne egy munkahelyre, anyagilag is, meg talán azért is, hogy ez az “egész nap egyedül” állapot megszűnjön. De íme az ördögi kör: ebben a “kellemes” lelkiállapotban nem igazán tudom, hogyan induljak el munkát keresni…

Alkalmi munkákat dolgozom, és a szüleim támogatnak, de ez nem állapot sem anyagilag, sem sehogyan. Na jó, megint nem vagyok a helyzet magaslatán… Írjatok valamit, ha erre jártok…