Na most volt itt

2006 november 10. | Szerző: juti |

Amikor nem ugrottam ki a bőrömből, mert már nem tudok örülni sem, mert úgyis tudom, hogy semmi értelme… na szóval akkor beszólt, hogy “mi van, nem is örülsz? Akkor majd jövök valamikor hajnalban”. Tényleg Istennek képzeli magát. Na persze ebben én is hibás vagyok, hiszen mindenhez 2 ember kell. Most várom, nem tudom, ez a “Sietek” 10 percet vagy 2 órát jelent (hiszen azt sem tudom, hova ment). Közben kellene ma már találkoznom a barátnőmmel is, de tudom jól, hogy ha Ő van, akkor nem fogok (legalábbis, nem túl nagy a valószínűsége). Meg azt is tudom, hogy helytelen… de más az ész, és megint más az az elmebeteg szívem vagy mi, ami ilyenkor irányít és felülír minden normát. Szomorú vagyok, és ezt tudom, nem szereti (nem csodálom, mert én sem szeretném hasonló helyzetben). De mit tegyek? Nem tudom eljátszani, ami nem úgy van. Csapnivaló színésznő lennék, azt hiszem. Ámbár nem, csak ha érzelmileg érintve vagyok, de ez épp elég.

Folyton szenvedek. Félek, hogy elveszítem teljesen. Félek, hogy csak sajnálatból jön még. Vagy mert még nincs más éppen… Mert az nemigen látszik mostanában (ritka kivétellel), hogy élvezné a társaságomat. Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy ez az egész pusztító, felőrlő.